Lelki egészségünk. Narcisztikus, (önimádó) magatartás káros hatása a családi és társadalmi kapcsolatokra 1. rész

Az emberek a szeretet miatt élnek; Az önimádat - a halál kezdete. Isten és az emberek szeretete - az élet kezdete. Lev Tolsztoj

A nárcizmus a nárcisztikus személyiség által mutatott tulajdonságok és viselkedés absztrakciójának a neve. A nárcizmus beképzeltség, hiúság, önhittség vagy egyszerűen az önzés személyiségvonása. Az egészséges nárcizmus minden egyénben jelen lehet.

Az egészséges nárcizmus az ember önmaga iránt érzett szeretete,amely az ártalmaktól védi. Freud szerint a beteges nárcizmus az egészséges nárcizmus felnagyított, extrém megnyilvánulása. A nárcizmus kifejezés Freudtól származik, aki a görög mitológiai alakról,

Narkisszoszról nevezte el a túlzott önszeretet állapotát. Narkisszosz vesztét ugyanis az okozta, hogy beleszeretett önmaga tükörképébe, majd vízbe fúlt. (kép)

Minden ember átél egy narcisztikus szakaszt, de idővel továbbfejlődik annak érdekében, hogy képes legyen szeretni a szüleit. Azonban ha a szülők narcisztikusak, a gyermek nem számíthat rájuk szükségleteinek kielégítésében. A gyermek frusztrálttá válik és fokozatosan rájön, hogy nem több, mint egy eszköz, egy játék, amelyet használnak.

A nárcisztikus tehát gyermekként azt tanulja meg, hogy az egyetlen ember, akire számíthat, akit szerethet anélkül, hogy bántanák vagy elhagynák, az önmaga.

A nárcisztikus a kapcsolatai elején a figyelemre, elismerésre és csodálatra vágyó gyermek. Ám az el nem ismerés első (vélt vagy valós) jelére szadistává változik, aki büntet és fájdalmat okoz.

Azt gondolom, hogy zavaros fogalmaink vannak arról, hogy ez most betegség-e vagy nem. A narcisztikus személyiségzavartól azért is nehéz megszabadulni, mert maguk az érintettek egyáltalán nem motiváltak abban, hogy kevésbé tekintsék magukat a világ közepének.

A narcisztikus személy annyira beképzelt, hogy saját magát okosabbnak, fontosabbnak és helyesebbnek, szebbnek gondolja a társaihoz képest. Ennek megfelelően elvárja, hogy különleges bánásmódban részesüljön.

A narcisztikus személyiségzavar gyermekkorban alakul ki és jellemzően egy narcisztikus szülő nevelésének hatására. A narcisztikus nevelés természetesen nem minden esetben vezet személyiségtorzuláshoz, de mint minden bántalmazás, komoly károkat okoz – gyakran poszttraumás stressz szindrómát vált ki az áldozatban.

Christopher Lasch világszerte elhíresült munkáját, az 1979-ben megjelent Az önimádat társadalma című kötetet, amelyben az amerikai történész az önbecsülés újkori gondjainak kulturális beágyazottságáról értekezik és az egész amerikai kultúrára kiterjedő nárcizmust vizionál.

"What Self-Esteem Is and Is Not" (Mi az önbecsülés és mi nem az?) című cikkében a neves amerikai pszichológus Dr. Nathaniel Branden PhD (foto) olyan témáról ír, amelyről sokan nem is tudjuk, milyen fontos mennyire meghatározza életünk minden mozzanatát. A szerző definiálja mi az önbecsülés és sokszor mit hisznek ehelyett tévesen az emberek. Akkor mi jellemzi az önbecsülést?

1.Tudatosan élni
2. önmagunkat elfogadni
3. önmagunkért felelősséget vállalni
4. magabiztosnak lenni
5. céltudatosan valamint
6. tisztességesen élni –

Az önbecsülésednek három fontos összetevője van. Önszeretet. Önkép. Önbizalom. A három dolognak harmóniában kell lenni ahhoz, hogy az önbecsülésed rendben legyen!

Az önbecsülésed három eleme természetesen szorosan összefügg. Mindegyiknek rendben kell lennie ahhoz, hogy erősnek és kiegyensúlyozottnak érezd magad.

Van még egy fogalom, amit sokat használunk. A magabiztosság a pozitív és erős önbecsülés következménye. A magabiztosságnál inkább a döntésen van a hangsúly. Hogy képes vagy határozottan döntést hozni és kitartani a döntésed mellett. Illetve a magabiztosság egyfajta fellépést, kisugárzást jelent. Nagy magabiztosságnál könnyen kifejezésre juttatod a környezeted számára ki is vagy Te.

Ahogy ebből is látszik, az önbecsülés nem a természet ajándéka. Ki kell nevelnünk önmagunkban, és meg kell dolgoznunk érte. Ahogy Branden írja: "nem elég reggelente a tükörbe néznünk és azt mondanunk önmagunknak: Jó reggelt Tökéletes!". Nem elég, ha elárasztanak bennünket dicsérettel, nem elég az anyagi jólét s gyermekeink iskolai vagy munkahelyi sikerei sem és hipnotizálással sem lehet belénk ültetni az önbizalmat. A "felébredés pillanata" az, amikor tudatosul bennünk, hogy nem kaphatunk másoktól önbizalmat ezt csak mi tudjuk önmagunkban kialakítani!

A nagyon magas önértékelés tulajdonképpen nem szolgálja az ember alkalmazkodási készségét. Mindannyian ismerünk embereket, akik azt képzelik magukról, hogy náluk csodálatosabb lény nincs a föld kerekén, noha a hibáik és a korlátaik a legfutóbb ismeretség során is egyből megmutatkoznak. Ezt a vonást néha defenzív (védekező) önértékelésnek nevezik - az ilyen emberek még a legcsúfosabb kudarcot is meg tudják úgy csavarni, hogy rájuk nézve pozitív eredmény szülessen.

Úgy tűnik, hogy a közepes önbecsülésű emberek a legegészségesebbek és legsikeresebbek. Többnyire rendben levőnek érzik magukat, de képesek elismerni a hibáikat és változtatni rajtuk.

Ha az önértékelési skálán 30% alá kerül valaki, akkor minden bizonnyal megérdemelné, hogy jobban megbecsülje magát. Szinte mindenki megérdemli, hogy általában meg legyen elégedve magával. A szerény önbecsülésű emberek gyakran odaadó, lojális barátok. Mivel túlzottan is tudatában vannak hibáiknak, hajlamosak rá, hogy ne önmagukra, hanem a környezetükre figyeljenek. Hacsak nem annyira alacsony az önbecsülése valakinek, hogy végképp elszigeteli magát embertársaitól, az önmagukat nem túl magasra értékelő embereknek sok barátja van, sokan szeretik, és sokan élvezik a társaságát. S ez már önmagában ok arra, hogy valaki jól érezze magát, és elégedett legyen önmagával.

Branden kiemeli, hogy az önbecsülés nem pillanatnyi boldogság, pillanatnyi érzés - ehelyett tudatunk megfelelő működése által az idő folyamán kiépül bennünk s a valóságon realitásérzetünkön alapul, hiszen szükségünk van rá. Szükségünk van arra, hogy meg tudjunk bízni önmagunkban.

A tudatosság akaratlagos - írja Branden - mi döntjük el, hogy a realitásban akarunk-e élni tudatosan akarunk-e élni, racionálisan akarunk-e élni, vagy ellenkezőleg! Az önbecsülésről kialakult és hirdetett félreértéseket téves felfogásokat is felsorolja és elemzi cikkében Branden. Megemlíti például, hogy sokszor a tanár azt mondja, hogy "az önbecsülés feltétele az egyenrangúság" vagy "a diákokat nem lenne szabad egy-egy tantárgy ismeretében osztályozni, mert az árthat az önbecsülésüknek" vagy vannak, akik azt mondják: "ne azzal foglalkozz, hogy önbizalmad legyen fordulj problémáiddal Istenhez - mindössze erre van szükséged hogy önbizalmad legyen!".

Ezektől eltérő, de hibás felfogás az is, amikor külső eredményeinktől tesszük függővé önbecsülésünket. Branden kiemeli, hogy nem helytelen önmagunkban és másokban tisztelni a sikert, az eredményeket. Helytelen viszont azt hinni, hogy ez azért kell, hogy önbecsülésünk forrása legyen. Önbecsülésünk nem eredményeinkben gyökerezik, hanem önmagunkban fejlesztett gyakorlatainkban, szokásainkban, tudásunkban, amelyek lehetővé teszik az eredmények elérését.

Elmondhatjuk azt is, hogy a hatékony munka értékelendő ugyan, azonban ha ezt önbecsülésünk helyettesítésére próbáljuk felhasználni könnyen munkamániássá válhatunk s megint egy ördögi körben találjuk magunkat, mert semmi nem lesz már "kielégítő".

Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni mi az, ami valóban fejleszti önbecsülésünket, és mi az amiről csak úgy tűnik mintha fejlesztené, miközben igazából rombolja azt. Ha például óriási dicséretben részesülünk - és ettől persze jól érezzük magunkat - azt mondhatnánk, hogy nő önbecsülésünk, ha mások megdicsérnek. Idővel azonban a dicséret hatása elmúlik, és ha a dicséret (ál-)önbecsülésünk alapja, akkor egyre több és több kell majd belőle s soha nem elégít ki igazán. Ha tudatosak vagyunk, felismerjük mindezt és nem a dicséretben keressük a fejlődést.

Az iskolának fel kell készítenie a gyermekeket a felnőtt élet viszontagságaira. Az információs társadalomhoz a folyamatos változásokhoz csak egészséges önbecsülés segítségével tudnak alkalmazkodni gyermekeink. Nincs helye a passzivitásnak, a kétségeknek a nem tudatos cselekvésnek, a gondolkodásnak.

Ahhoz azonban hogy megtaníthassuk mi is az az önbecsülés, először a tanároknak kell megérteniük a kapcsolatot, ami az említett hat gyakorlat az önbecsülés és a valóság megfelelő felfogása között fennáll.

Nathaniel Branden Ph.D.: What Self-Esteem Is and Is Not
This article is adapted from The Art of Living Consciously (Simon & Schuster 1997)
http://www.nathanielbranden.org/ess/exc04.html

1. A narcisztikus szülő lábtörlőként kezeli a gyermekét, ill. általában véve figyelmen kívül hagyja a családtagok szükségleteit, hiszen számára a saját vágyai előbbre valók. A gyermek azután felnőve kevesebbnek gondolja magát másoknál és előtérbe helyezi mások szükségleteit (hagyja, hogy átgyalogoljanak rajta).

2. Bizonyos esetekben a gyermek maga is narcisztikussá válik, mert úgy érzi, hogy csak így védheti meg magát. Itt lehet szó narcisztikus jegyek felvételéről, túlélési technikák elsajátításáról, de totális személyiségtorzulásról (NPD) is. (Narcissistic Personality Disorder, NPD)

3. Ha a narcisztikusnak egynél több gyermeke van, akkor jellemző a testvérekre a rivalizálás, a harc. A narcisztikus szülő számára a gyermekei a saját (szeretett és gyűlölt) tulajdonságainak megjelenítői. Az egyik gyermekét felmagasztalja, túlszereti, folyamatos nyomás alatt tartja, míg a másikat rendszeresen megalázza és bűnbakként kezeli.

4. A narcisztikus szülő gyakran felnőttként kezeli a még abszolút nem felnőtt gyermekét. A gyermeknek el kell nyomnia a gyermeki szükségleteit, mert a szülő tőle vár érzelmi támogatást.

5. A bántalmazott gyermek felnőttként teljes egészében a teljesítményére alapozza az önértékelését. Ezt eredményezi a feltételekhez kötött szeretet.

6. A gyermek felnőve nem tudja, hogy ki is ő valójában és mik a céljai. A szülő önmaga meghosszabbításaként kezelte és nem egy szuverén lényként. A gyermek csupán eszköz volt a szülő saját szükségleteinek kielégítésére és álmainak megvalósítására.

7. A szülő fenyegetve érzi magát a gyermeke által és mindent megtesz, hogy lenyomja őt (így maradva a felettes szerepben).

8. Általános attitűd a narcisztikus családjában, hogy “mi jobbak vagyunk, mint mások“, mert a narcisztikus szülő a többi családtagba is beleültette a saját felsőbbrendűségi komplexusát.

9. A narcisztikus szülő elvárja a gyermekétől, hogy az önmagát feladva gondoskodjon róla egy életen át (érzelmi, fizikai és/vagy anyagi függőség). Némely szülő azt is képes elérni, hogy a gyermeke soha nem lesz képes nélküle működni (ráutaltság).

10. A narcisztikus szülő rettentően féltékennyé válhat, ha azt látja, hogy a gyermeke függetlenedik tőle, nélküle hoz döntéseket, a barátaival lóg stb. A szülő később a gyermeke párjára is féltékenységgel, elutasítással reagálhat, mert nem tűri el, hogy valakinek több hatalma legyen a gyermeke felett, mint neki.

11. Bizonyos esetekben a narcisztikus szülő teljes egészében elhanyagolja a gyermekét, mert a gyermeknevelés nem elég érdekes, izgalmas számára.

Csak a bántalmazó szülő képes megállítani a bántalmazást. Amíg ez nem történik meg, a vele való interakció nem biztonságos.

Jellemzők	Egészséges nárcizmus	Ártalmas nárcizmus
Önbizalom	A realitással egyező magas fokú önbizalom	Felnagyított
Vágy erőre, vagyonra, csodálatra	Élvezheti az erő birtoklását	Gátlástalanul küzd az erő birtoklásáért
Kapcsolatok	Megbecsül másokat és ötleteiket; nem használ ki, vagy értékel le másokat	Megbecsülése a „társadalmilag megkövetelt”- re korlátozódik, ha érdekeinek megfelel. Lelkiismeret-furdalás nélkül kihasznál és értékel le másokat.
Képesség, hogy egy elvet szilárdan kövessen	Vannak elvei; terveit véghez viszi	Nincsenek elvei; könnyen un meg dolgokat és vált irányt
Alap	Egészséges gyermekkor az önbecsülés támogatásával és megfelelő szabályok alkalmazásával társas viselkedésben	Traumatizáló gyermekkor az önbecsülés sárba tiprásával és/vagy azzal a tapasztalattal, hogy nem kell másokra tekintettel lenni

A pszichológusok szerint a narcisztikus személyiségzavarnak az egyik az ismertebb formája a grandiózus nárcizmus. Ilyenkor a személy általában extrovertált, szeret mások felett uralkodni, a figyelem középpontjába kerülni, a hatalommal járó státusz megszerzése pedig az elsődleges célja. Időnként politikusokra, celebekre, kulturális vezetőkre illik is ez a leírás.

Ehhez képest létezik a gyenge, sebezhető nárcizmus, az ebbe a típusba tartózó emberek csendesek és visszahúzódók, gyakran érzik magukat fenyegetve vagy mellőzve; ez a nárcizmus kevésbé ismert formája.

Rejtett nárcizmus (Covert Narcissism), sokkal veszélyesebb, mint az első. Ennek ugyanis nincsenek olyan megnyilvánulásai! A rejtőzködő narcopata szégyenlős, zárkózott, introvertált, és érzékeny. Mivel a társadalomtól elzárkózik, kellemetlen viselkedésével csak közeli családtagokat kínoz. Az elszenvedett kár oly mértékű lehet, hogy az érintettek kórházba, nem ritkán intenzívre kerülnek, ördögi támadásai miatt.

A Narcopátia kóros, pszichopátiás nárcizmus. A nárcizmus önmagában nem pszichopátiás jelenség, nem minden narcisztikus ember narcopata! A nárcizmusban nagy ego-ról van szó. A narcopata, egy egoista pszichopata, akinek a jellemzője az elnyomás, a dominancia. Nárcisztikusok lesznek azok, akiket agyon dicsértek gyerekkorukban. Narcopaták vagy Borderline-ok pedig azok, akik elutasítást és kevés szeretetet kaptak szüleiktől, azaz szeretethiányosak.

A borderline személyiségzavar (Borderline Personality Disorder - BPD) főként a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel és kínzó érzelmi állapotokkal járó tünet együttes. Becslések szerint az átlagnépesség 2-3%-át [1] teszi ki így a személyiségzavar típusok között a leggyakoribb személyiségzavar. Nőknél háromszor gyakoribb az előfordulása a férfiakhoz képest.[2]

Okai tekintetében számos feltételezés született. Az egyik megközelítés szerint a borderline személyek gyakran számolnak be arról, hogy gyermekkorukban fizikailag, szexuálisan, vagy verbálisan visszaéltek velük. Illetve, a szüleikkel rendkívül instabil kapcsolatban voltak, [3] amely nem biztosította számukra a folyamatos, biztonságos, szeretetteli légkört. Kiváltó okok közé tartozhat még, a gyermek illetve fiatalkorban (25 éves kor alatt) elszenvedett nagymértékű trauma (szülő elvesztése, szexuális kihasználtság).

1.Swartz, M., Blazer D. (1990) Estimating the prevelance of borderline personalety disorder in community. Journal of Personalety Disorders 4 257-272

Minden narcopata pszichopata, azaz empátiahiányos: nincs beleérző képességük. Tisztességes pillanataikban tudják racionálisan értelmezni az empátiát; értik, de nem érzik. Az, hogy kiből lesz sima pszichopata és kiből narcisztikus pszichopata, azaz narcopata, attól függ, hogyan tudott valaki gyerekkorában megbirkózni az őt érő mentális stresszel. Ha a gyermek elutasítást és hanyagolást tapasztalt a szülők részéről, narcopata lesz belőle. A lányok általában borderline-ok lesznek, ami gyakorlatilag narcopátia, csak inkább sérülékenységgel, mint inkább a férfiakra jellemző grandiózus, kóros nárcizmussal jár. A krónikus nárcizmussal a gyermek önmagának helyettesíti az elmaradt dicséreteket és megerősítéseket, melyek hiányoztak neki

A narcopatára jellemző a grandiózus, egocentrikus gondolkodás, a csodálatra, elismerésre vágyás, túlzott énközpontúság, az empátia (beleérző képesség), megbánás és mások érzelmeinek, igényeinek, figyelembevételének teljes hiánya; mely antiszociális személyiségzavarral párosul. Ezek az emberek látszatra teljesen normálisak, sőt, kifejezetten sármosak, jellemzően "levesznek minket a lábunkról", mivel Maszkot viselnek. Állapotuk nem betegség, hanem lelki deviancia, nem gyógyítható, nem kezelhető.

Az ilyen emberek kifejezetten élvezik, hogy másoknak fájdalmat okoznak. Tetteiket látszólag megbánják, de megváltozni nem tudnak. Mivel így vannak kódolva, és a fájdalom okozásától érzik magukat fontosnak és értékesnek, újra ás újra ártanak. Hiába tudja a vámpír, hogy vámpír, attól még vért szív.

Jellemzően rosszindulatú és romboló ösztönlény, aki környezetét saját gátlástalan céljaira, csupán személyes érdekből, szórakozásból használja ki és teszi tönkre egy sármos álarc mögé rejtőzve. A Föld lakosságának 1%-a, azonban nem összetévesztendő az egészséges nárcizmussal rendelkezőkkel. A nárcisztikus személyiségzavar (NPD=Narcissistic Personality Disorder)-ban szenvedő egyedek esetében patológiás, azaz kóros nárcizmusról van szó.

Túlzott mértékben én-központú, rengeteget foglakozik önmagával. Az önszeretet megtestesült szobra, különleges jogokat tulajdonít magának. A „nekem mindent szabad”- elv irányítja.

A fiatalságot mindenek felett értékeljük, az énnel foglalkozunk a közösség helyett. Csökken a másik iránti valós érdeklődés, a kötődés pedig sokak szemében válik veszélyessé. Mindezek helyett a látszat a fontos. – Ezekre a tendenciákra a média is ráerősít.

A narcisztikus személyiségzavarosok azonban segítséget sem nagyon kérnek, inkább az a jellemző, hogy partnerük fordul szakemberhez. De van remény, hiszen enyhébb zavar esetén a jól megválasztott pszichoterápia hozhat némi előrelépést.

Dr. Bärbel Wardetzki német pszichoterapeuta "Eitle Liebe" című könyvében arról ír, hogy a nárcisztikus karakter a párkapcsolatokban egy rendkívül gyakori jelenség, és hatalmas buktató. Sok férfi és nő nem rendelkezik stabil kötődési képességgel, magabiztosságot és kiegyensúlyozott személyiséget tükröz, ám e mögött komoly érzelmi gyengeségek és súlyos önértékelési zavarok húzódnak. A nárcisztikus személyiségű emberek szokatlanul önzőek, rendkívül követelőzőek, a kritikára túlzottan érzékenyek, és sokszor azzal próbálják rejtegetni hibáikat, hogy a tökéletesség látszatára törekszenek, ám valójában rettegnek attól, hogy kiderül, ők is sérülékenyek és vágynak a szeretetre.

Egy olvasómnak a következőválaszt adtam: „Kívülről nézve hatalmas önbizalommal rendelkezel, holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Nagyon alacsony az önértékelésed. Vélhetően gyerekkorodban olyan sérülés ért, ami akadályozta egészséges énképed kialakulását. Emiatt reagálsz túlérzékenyen, esetenként dühkitöréssel bárminemű kritikára.

Az arrogáns, önelégült viselkedés azonban csak a felszín. Legbelül bizonytalan, szorongó gyerek vagy”.

Az ilyen fajta pszichológiai traumára a fő védekezés, az omnipotens magatartás, amiben magát felsőbbrendűnek érzi az ember és a devalválás, ami azt jelenti, hogy a rajta kívül álló személyt, akinek fenyegető a jelenléte, leértékeli, semmibe veszi.

A narcisztikus düh akkor bontakozik ki, ha úgy érzi, hogy nem tisztelik eléggé, nem ismerik el omnipotens voltát. Bárminemű kritikára, tiszteletlenségre túlérzékenyen, időnként dühkitöréssel reagál.

A nárcizmus kialakulása részben genetikai okokra vezethető vissza, részben azonban gyerekkori sérelmekre, illetve arra, hogy a szülők túlságosan is felmagasztalták és elkényeztették a szemük fényét.

Az Amerikai Pszichológusok Társasága szerint, azokban a kultúrákban nagyobb valószínűséggel fordulnak elő ilyen emberek, ahol az individualitásnak és az önreklámozásnak nagy értéke van, és ebből a szempontból a saját magunk promotálásáról szóló közösségi média igencsak kártékony lehet. Az Egyesült Államokban az 1970-es évek óta egyre több az olyan ember, akikben felerősödtek a narcisztikus tulajdonságok.

Nagyon érzékenyek a negatív kritikára. Ha bírálat éri őket, könnyen haragra gerjednek, másik ember önbecsülését szinte teljesen leépítse, így önbizalma stabilan maradhat magasan.

Szinte görcsösen igénylik a csodálatot és elismerést. Elismerést, amely nem csak egyszerű dicséretben nyilvánul meg, hanem szinte imádatban.

Elvárják, hogy mások (leginkább mindenki) észrevegyék, ők mennyire különleges teremtmények, akikhez csak a legkiválóbbak érhetnek fel, vagy talán még ők sem.

A helyzetek többségében úgy gondolják, nekik különleges figyelem és bánásmód jár, hiszen ők fontosabbak mindenki másnál. Ehhez az igényhez gőgös, fennhéjázó magatartás társul.

A narcisztikusak szinte sosem létesítenek és tartanak fenn olyan kapcsolatot, amely vele egyenlő. Mindig többre értékelik magukat, és a figyelem nagy részét is kisajátítják. A másik érzéseivel szinte semennyire sem törődnek, mert a Narcisztikus személyiségűeknek rendkívül alacsony az empátiájuk. Nem érzik és nem is törődnek ezért mások igényeivel, szükségleteivel.

A terápiás és orvosi kapcsolatot is arra használják általában, hogy a saját vágyott nagyságukat meg tudják élni. Ha orvoshoz mennek, a feljogosítottság érzésük miatt vezető beosztású, tekintélyes személy figyelmét igénylik.

A nárcizmus témája élesen rávilágít arra, hogy a kifelé mutatott magabiztosság mögött sokszor nincs belsőleg megélt, valódi, mély önbecsülés: a lehengerlő, vonzó, laza személyiség álcája sokszor törékeny, mások megerősítéseiből összetákolt önértékelést takar.

Azzal a belső meggyőződéssel élnek, hogy nekik gyakorlatilag bármit szabad, őket nem kötik a szabályok, a törvények. Nekik nem kell sorban állniuk, nem kötelező betartaniuk a KRESZ szabályait, soron kívüli szolgáltatás és különleges bánásmód jár nekik mindenhol. Gyakran fantáziálnak határtalan sikerről, szépségről, intelligenciáról, gazdagságról.

Másoktól nagyfokú csodálatot és tiszteletet várnak el, és ha úgy érzik, hogy ezt nem kapják meg, akkor dühvel, sértődöttséggel, esetleg agresszióval reagálnak. A narcisztikus személyek rendkívül irigyek tudnak lenni: amikor azt látják, hogy mások elismerést, figyelmet kapnak, úgy érzik, ezzel őket rövidítik meg. Fontos jellegzetességük az empátiahiány, nehezen tudnak együtt érezni másokkal, szeretetet kifejezni a többi ember iránt. És ez meglepő módon fordítva is igaz: azt sem könnyen veszik észre, ha mások szeretetet, empátiát fejeznek ki feléjük. A tiszteletet és a csodálatot felismerik, az őszinte szeretet jeleit nem.

A nárcisztikusok ritkán mennek pszichológushoz azzal a szándékkal, hogy változni szeretnének. A motivációjuk inkább az, hogy megerősítést kapjanak önmaguk nagyságáról, és arról, hogy a környezetük a „gyengeelméjű”, amiért ezt nem látja. Így a klasszikus terápiás szerződés pszichológus és kliens között csak később tud megköttetni, amikor már a nárcisztikus személy képes szembesülni a valódi problémával.

Fontosnak érzem megjegyezni, hogy a narcisztikus személyek, nem valamilyen gonosz emberek. Az elvárásaik és a manipulatív – olykor agresszív – viselkedésük a természetes gyermeki igények be nem teljesüléséből ered. Az alacsony empátiás készségük miatt pedig nem érzik át, hogy a viselkedésükkel ártanak másoknak. Az empátia hiánya azonban szintén nem az ő hibájuk. Az empátia egy képesség, amelyet megtanulunk az által, hogy odafigyelnek ránk, és mi odafigyelünk másokra. Ez azonban az ő fiatal éveikben nem adatott meg.

Sharie Stines amerikai pszichiáter megállapításai szerint, ha szoros kapcsolatot ápolunk egy narcisztikus személyiségzavarral küzdő emberrel, akkor az alábbiakkal kell számolnunk:

A Sharie Stines, az MBA, a PhD a CATC-V egy olyan helyreállítási szakértő, aki személyiségzavarokat, összetett traumát és speciális szenvedélyeket, visszaéléseket, traumákat és diszfunkcionális kapcsolatokat szenvedő emberekkel foglalkozik. Sharie író, oktató és tanácsadó a Lifeline Counseling Services-ben Whittierben, CA-ban

Sharie Stines figyelmeztet mindenkit, hogy ha szeretnénk egészséges lelkű, kiegyensúlyozott emberek maradni, ne dédelgessünk nárciszt a keblünkön: álljunk ki magunkért, és lépjünk ki a kapcsolatból, amíg még lehet.